Egy gondolatsor másodszor...

k, 2011-09-27 09:54 — senseiagocs
Egy gondolatsor másodszor...

Az egyéni felelősség tudatosítása minden valamire való mester tanításának középpontjában áll. E nélkül nincs mit tanítani, és nincs hová „pakolni” a tudást. Hiszen a tudás vagy ismeret átadásával a mester éppen erre épít, hisz egy olyan személyiséget szeretne létrehozni a tanítványban, amely egyértelműen pozitív irányba tendál. A tudással pedig csak megalapozott jellem bír majd helyesen bánni. Egyébként idomításnak hívják ezt a műveletet és nem vezet sehová...

A sportpedagógia így ír erről: „Ha az edzéssel és a sportfelkészítéssel a sportolói személyiség fejlesztése terén merülnek fel problémák, akkor ennek alapja az ember életébe való nevelő szándékú beavatkozás amivel a pedagógia és pszihológia foglalkozik..”
A harcművészetek célja és jelentősen túlmutat a sport vonatkozásain, mivel nem gólra játsszuk ezt a műfajt… Már az első edzésen kiderül, hogy itt bizony más az irány. Befelé vezet az út… A belső építkezés olyan természetes velejárója, előfeltétele a további tanításnak, amely nélkül bizony küzdősporttá redukálódik a harcművészet. Az alázat ugyanilyen, célja és előfeltétele a tanításnak.
Az igazi mester szolgálja tanítványát, ő az aki életét adja apránként a tanítványért.

„Akitől tanulni lehet, az egy sem tartogatja, hanem föltette életét valamire, hiszen az élet értékét az adja meg amiért odaadjuk. Más szóval a szolgálat. (Czakó G.)”

A tanítványság nem merülhet ki abban, hogy heti 1-2 alkalommal ellátogat edzésre az ember. Ez egy szellemi műhely is, és bár mindannyiunknak sok dolga van az életben a szellemi közösség vállalása nem köthető időhöz és helyhez. Épp ezért ez egyfajta irányultság. Alapállás. A „Valamit kezdeni akarok az életemmel…” gondolat folytatása…egy út tudatos választása....

Hiszen ha tudatosodik bennünk, hogy minden egyes edzésen csupán a jelenlétünkkel hozzáteszünk a közvetlen környezetünk jobbításához, akkor másképp nézünk a karaténkra. Különösen akkor érdekes ez, ha önmagában nincs is semmi, ami értelmet adna a létünknek. Csak úgy lógni a levegőben és elpazarolni a létidőt bűn.

 
A Jászberényi Yakuzák SE. egy civil szervezet, egy egyszerű kis egyesület. Az egyén viszonya az egyesülettel a kölcsönösségen alapul. Havi 4-5 ezer forinttért heti öt irányított edzéseken lehet részt venni  Jászberényben, Nagykátán és Jászboldogházán. A szakmai irányítás hasonló, mint a Magyar Válogatottban majd harmincéves tapasztalat áll a tanítás mögött. Vannak küzdőpartnerek, kb. huszonöt zsák van három helyen. Több mint negyven ember tud egyszerre pontkesztyűzni, pajzsozni. Van TRX, rope, kalapács... Ingyen lehet súlyzózni a nagykátai sportcsarnokban és használni a zsákoló termet a hét minden napján reggeltől estig. A jászberényi dojó is szinte minden nap használható. Kulcsok kiadva a tanítványoknak. Új melegítőt vásárolhat mindenki 4000.-ft-ért. Igényes, hímzett és bekerülési ár alatt van jócskán... Bárki csatlakozhat az ország egyik legjobb árfekvésű telefonflottájába melyek teljesítéséért személyesen én vállalok felelőséget.

Újságot ad ki egyesületünk most már több mint öt éve félévenként 2000 példányban. Megjelent a 20 év kyokushin c. kiadvány, mely bagóért megvásárolható, már akit érdekel egy  olyan könyv melyet róla is  írtak... Ezenkívül rengeteg közös program és előny származik az ide „beiratkozónak”, hogy egy klasszikus szóval éljek.  Tehát az a rendszer amelyet, működtetni kell nem túl nagy terheket, de annál nagyobb előnyöket rejt magában a tanítvány számára.

 
Azok, akik ennek a civil szervezetnek kizárólag az előnyeit kívánják használni, de a rájuk ruházható - önként is vállalható- felelősségét nem vállalják egyszerűen a rendszeren lógóknak. Nem kívánhat egy oktató vagy mester sem többet, mint azt, hogy a tanítvány a tőle telhető legtöbbet tegye meg a saját fejlődéséért és azért a dojóért  melyet lehet, hogy hiányolna ha nem lenne…

Ráadásul itt baráti kapcsolatokról is szó van. Milyen barát az aki, nem segíti a saját barátját élete kihívásainak felkészülésében? A harcművészetekben példamutatás az elöljárás alapvető fogalom. Sokat szenved a magyar harcművészet a hamis prófétáktól, akik nem példát mutatnak, hanem épp ellenkezőleg a tanítványok által magasztalják önmagukat. Azoktól, akik megfordítják az áldozat irányát, és a tanítványok vállára állva, taposva, prófétaként, professzorként fuldokolnak saját egójuk paradoxon mocskában.  

Úgy gondolom a mi dojónkban működik az egészséges példaadás, példamutatás intézménye.

Czakó Gábor író tökéletesen fogalmazza meg ezt a „Példányképül tündöklő” c. esszéjében:

„Hogy a Föld az élet kertje maradhasson a hideg világegyetemben, példányképül kell tündökölnünk. Igen, igen, példányképül kell tündökölnie minden tanítónak, tanárnak, sőt, bárkinek, akire akár egyetlen egy esdeklő gyermekszempár szegeződik.” (Czakó G.)

A hobby karatés jelzőről is essen néhány szó. A hobby angol nyelvterületről származó szó. Olyan ízes ameriaki kifejezés...Mivel a magyar nyelv árnyaltságánál fogva jelentősen erősebb az angoltól, a hobby különös tartalmat kapott. A szóval párosult az évek alatt a: ”ha épp akarom…, ha épp van kedvem” érzés is. Vajon ez a rendszer, a harcművészet alkalmas a hobbysták számára.

Nem! Sajnos nem! A tanítvány választ egy mestert: „Kérlek taníts”- mondja. Majd …ha épp van kedve… eljön edzésre ha nincs nem jön. A mester pedig ott áll és várja a tanítványt…

Megszakad így az az energia kör, amely az egészséges tanár-diák vagy mester-tanítvány kapcsolatban működik. Az aki tanít abból merít erőt, hogy a tanítvány alázattal tanulni akar és ez által bejár egy utat, vagyis fejlődik. Nincs másra szükség. Ennyi a jussa a mesternek. Nem is kívánhat többet! Mint az a családanya aki főz. Csak akkor teszi örömmel, ha jóízűen megeszik a főztjét. Nem kell a dicsérő szó, csak fogyjon el amit főzött. Ezért érdemes dolgozni…

Lehet, hogy néhányunknak át kell gondolnia jó „sportot” választott vajon?

Vagy tudja, hogy ez nem az ő „sportja” csak a szociális előnyökért marad itt és ennek megfelelő aktivitással és felelőséggel lófrál közöttünk?
A „most” most van! Most kell tenni ezért az országért ezért a közösségért, de legfőképp önmagunkért.
Érdemes áldozat nélkül élni?

Mit akarunk ügyként kezelni életünkben?

Meddig lehet úgy főzni, ha nem eszi meg senki a gondosan elkészített ételt?

Én, én, és én.... Vajon ki számíthat az én felelősség érzetemre?

Kinek és milyen lenyomatot akarunk hagyni a lelkében?

 

Osu! sensei

 

                                                             

(tovább...)